Thomas Mann: Tonio Kröger

(Tonio Kröger és Hans Hansen életszemlélete)

Az elbeszélés 1903-ban keletkezett, s a Buddenbrook ház egyfajta folytatásának tekinthető, továbbá a műben nyilvánvaló az önéletrajzi ihletettség. Már a címszereplő neve is származására utal, mert az északi és a déli vér keveredik benne, a polgári és a művészi mentalitás. Életrajzi elem még a meg nem nevezett Lübeck és München városa és a dániai fürdőhely is. A leglényegesebb a személyiségtörténeti párhuzam, hiszen a már említett regényben a fiatal író megölte Hannot (mint Goethe Werthert), hogy ő maga életben maradhasson, s itt az életben maradó Toniot szembesíti sorsproblémáival.

Az első két rész a 14 ill. a 16 éves Toniot mutatja előbb a kamaszbarátság, majd a kamaszszerelem bűvöletében. Tonio képtelen olyanná válni, mint Hans Hansen, a barátja. Szerelme is beteljesületlen, az ő titka marad.

A harmadik rész tömör összefoglalása mintegy másfél évtized fejlődéstörténetének: Tonio apja meghalt, a céget eladták, az anyja pedig világgá ment muzsikus férjével, míg Tonio író lett.

A negyedik részben a harmincon túlon mutatja a főszereplőt, aki meglátogatja Münchenben a barátnőjét, a festőművész Lizaveta Ivanovát. Eza rész nagyjából csak Tonio monológjából áll: a tavasz inspirálja nézetei kifejtésére, mely felfogás szerint a művészet csakis dekadens lehet. Úgy gondolja, hogy így a művész-lét kalandorság és átok, mert nincs élete, pedig ő is olyan szeretne lenni, mint a többi ember – független a szellem világától.

A rövid ötödik részben közli Tonio Lizavatával, hogy Dániába utazik a szülővárosán keresztül.

A hatodik részben szülővárosában felkeresi a szülőházát, melynek félemeletén népkönyvtár van. A szállodában elutazása előtt igazoltatják, ám kilétét nem fedi fel, s végül egy korrektúrával igazolja magát: ő egy író.

A hetedik a hajóutat mutatja be Koppenhágába, ahol Tonio megismerkedik egy hamburgi kereskedővel, egy átlagemberrel, akit ismét szemlélhet, ám az a csillagokat bámulva költőivé válik. Onnan továbbutazva Helsigörön át, megérkezik a fürdőhelyre, ahol szeptemberben már kevés a vendég.

A nyolcadik részben több eseménytelen, szabadon eltöltött nap után megérkezik a fürdőhelyre a két ifjúkori ideál: Hans és Ingeborg, mint házaspár. Nem beszél velük, mert úgy gondolja, hogy nem értenék meg egymást. Az esti táncmulatságon figyeli őket egy üvegajtó mögül, s gondolkodik: úgy véli, hogy jó lenne elölről kezdeni mindent, s feleségül venni Ingeborgot és olyan fiút kívánni, mint Hans.

A kilencedik a zárórész, mely Tonio beszámoló levele Lizavetához, melyben nem az eseményekről ír, hanem a szellemi őrlődésről. Úgy gondolja, hogy a polgár és a művész között áll, mindkettőt elítéli valamennyire, s végül új ars poeticát fogalmaz meg, melynek alapja az ő polgári vonzódása „az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz”.

Az életfelfogás, életszemlélet az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, a társadalomról és a világról vallott nézetek összegzője. Az írók általában saját gondolataikat, nézeteiket, érzéseiket adják át műveik szereplőinek, és ha nem is mindig, de néha burkoltan fejezik ki mondanivalójukat.

Tonio Kröger esetében szerencsésnek mondhatjuk magunkat: a főhőst monológjaiból szinte kívül-belül megismerhetjük. Nem így Hans Hansent, akivel csak a mű elején és végén találkozunk, akkor is csak futólag. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a fő hangsúly Tonio jellemvilágára helyeződik. E kiegyensúlyozatlan helyzetben a két szereplő összehasonlítása mégis lehetséges, hiszen környezetükben rendkívül sok közös fedezhető fel. Hans és Tonio gazdag, megbecsült családból származik, ráadásul egyidősek. Így könnyebb követni és összehasonlítani életszemléletüket:

Hans Hansen világszemléletét csak sejteni lehet, hisz Thomas Mann csak gyermekként mutatja be, míg Toniot főképp felnőtt korából ismerjük (ez persze érthető, hiszen ő a főszereplő). Bár a mű végén még felvillan Hans egy nővel az oldalán (aki nem más, mint Ingeborg Holm, főhősünk egykori szerelme), de beszélni egyiküket sem halljuk.

Hans Hansen egy kisportolt testalkatú, úszni, lovagolni szerető kisfiú (mármint a mű elején), akit rengeteg ember állít meg az utcán. Tanárai is közvetlen hangnemben társalognak vele („Fiam”), hisz rá büszke lehet az egész város. Kitűnő tanuló, mindig sok ember veszi körül, akikkel jól érzi magát. Ez természetes, hisz az emberek többsége gyűlöli a magányt és csak ezért imádja a társaságot. Talán ez a társadalmi (iskolai) elismerés utáni vágy, a kivetettségtől való félelem az, ami annyira hajszolja, hogy képes érte feláldozni barátja jókedvét. Látja, hogy mennyire rosszul esik Tonionak, ha Krögernek szólítják, társaságban mégis ezt teszi.

Hans azt az életet élte, amit a gazdag szülők elvártak gyermekeiktől. Kiemelkedett az átlagból, mint sportoló, mint tanuló egyaránt, és feltételezhető, hogy tovább vezette a „már emberöltők óta” a család tulajdonában lévő fatelepet. Ez csak feltételezés, bár nem valószínű, hogy szülővárosában maradva másba (új üzletbe) kezdett volna. Érdeklődési köre kimerül abban, amit a szülei ítélete és a kor elvárt tőle. Igazából meg se próbált önmaga lenni. Elfogadta, amit az élet nyújtott neki, de nem voltak nagyratörő álmai, mint Tonionak. Hans Hansen élte az átlagember átlagéletét. Volt pénze, családja, tekintélye. És kell-e ennél több egy embernek?

Eme kérdésre Tonio Kröger figurája adja meg a választ: igenis léteznek olyan emberek, sőt kellenek olyan emberek, akiket nem elégít ki a léha, semmi különöset nem nyújtó élet, akik meg akarják azt változtatni.

Tonio Kröger Hans Hansen tökéletes ellentéteként jelenik meg a színen. Nem sportol semmit, nem jó tanuló, és ezért (bár ő is gazdag családból származik) nem kapja meg a társadalomtól mindazt a körülölelő szeretetet, amit Hans megkap, igényel. Toniot az élettől különcsége is elválasztotta: ő az egyetlen, aki ír, aki bármilyen alkotó, művészi akarattal, hajlammal bír és lelkesedik Schiller Don Carlosáért. Már gyermekkorában (művészként) egy felsőbbrendű pontra helyezkedett, és onnan vizsgálta környezetét. Fájt neki, ha megbántották, de kegyesen mindig megbocsátott. Ő képviseli a magasabb rendű gondolkodót, a nagybetűs EMBERT, aki jóakarásának következtében önmagát sanyargatja, emészti. Minduntalan elérhetetlen célokat kerget, fellegekben jár: Nem veszi észre az ügyetlen kislányt, aki szereti, mert bele van bolondulva Ingeborg Holmba. Örökösen elvágyódik valós énjétől, Hansra és Ingeborgra akar hasonlítani, de soha sincs hozzá elég ereje, hogy kitörjön önmagából. Ez az elvágyódás termékenyíti meg lelkét, ebből a képtelen helyzetből meríti mindazt az erőt, ami a művészethez, alkotáshoz szükséges – legalábbis ezt vallja Lizavétához írt levelében.

Kérdéses a művész helyzete, feladata a változó polgári társadalomban. Tonio egyáltalán nem élt. Állandóan a művészek tekervényes, sanyargató útját járta, és ennek következtében egyszerűen lemaradt az életről: A társadalom szemében is csak egy szürke folt volt. Ez a tény leginkább a társasági (tánc) jeleneteknél érzékelhető: a való világban csetlik, botlik, mindenki csak kineveti, vagy (amint azt Jimmerthal tette) egyszerűen keresztülnéznek rajta. Ezen „biztatásokra” lépett Tonio a tiltott ösvényre: ki akart szállni a nagy játékból, az életből, s bár nem ölte meg magát, a külvilág számára halott volt, hiszen saját személyiségét nem hagyta megöletni. Bár már sikeres, de még fiatal író mély alkotói-emberi válságba kerül, s nem találja a számára üdvös szerepértelmezést. Barátja, Hans elfogadta a világot úgy, ahogy van, míg Tonio megpróbált rajta változtatni.

Tulajdonképpen mindannyian egyszerre szeretnénk Hansok és Toniok lenni: szürkék és mégis színesek, s ez fogalmazódik meg a lehetséges és értelmes útként. Ahogy ez a műből kiderül, ez sajnos lehetetlen (pl.: a versíró katona történetében). Véleményem szerint Thomas Mann helyesen ismerte fel a hétköznapi és művészvilág mai napig is meglevő viszályát. A Tonio Kröger egy olyan alkotás, amely képes elmagyarázni a laikusnak is e kettős világ lényegét, és a novellán belül a legjobban a két kiemelt szereplő jelleme segíti ezt megértetni.

THOMAS MANN: Tonio Kröger
(1903)

Tonio Kröger talán az egyetlen, aki mind a két zsákutcát elkerüli s valamiféle megoldást talál. Éppen bevallott vonzódása a szőkékhez és kékszeműekhez”, azaz a mindennapok életéhez, menti meg a magábazárkózástól, a széthullástól. Róluk akar írni, az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz” való vonzódásából merít minden melegséget, minden jóságot és minden humort, ami – Mann szavaival élve – képes egy irodalmárból költőt fejleszteni. Ez a vonzódás azonban még nem jelent beolvadást és nem is jelenthet, hiszen a szőkék világa” nem akármilyen életet jelent, hanem a polgári létet, s az ebben való teljes feloldódás a kritikus ábrázolást tenné lehetetlenné.

(MÉSZÁROS VILMA)

A Tonio Kröger középpontjában a művész-polgár ellentét áll. Ebben a tekintetben a mű előzménye A Buddenbrook-ház c. regény (1901), későbbi követője a Halál Velencében című novella (1912). Jelen elbeszélésünk számos önéletrajzi elemet foglal magába, ennek okát az író egyik nyilatkozata világítja meg: Él bennem a hit, hogy csak magamról kell beszélnem és meg tudom szólaltatni a kort, a társadalmat.” Thomas Mann a saját személyes életében is a kor legjellegzetesebb problémáit élte át; ő századunk egyik legérzékenyebb, legmélyebbre látó és legnagyobb hatású íróegyénisége.

Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon” – fogalmazza meg fő dilemmáját Tonio Kröger a mű utolsó részében. A hős kettőssége már származásából következik. Édesapja nagypolgár, aki azonban már némiképp szembehelyezkedik a szokásokkal, édesanyja pedig déli származású, akitől Tonio a fogékonyságot és művészi hajlamot örökölte. Elbeszélésünk a művész helykeresését mutatja be az adott polgári társadalomban, általánosítva a környezet és a személyiség, az átlagember és a különleges tehetség viszonyát elemzi.

A polgár” ebben az elbeszélésben a társadalmi elvárásoknak maradéktalanul eleget tevő személy. Tökéletes betagozódás, engedelmes szerepvállalás és jellegzetesen szűk életvitel jellemzi. Még a legtekintélyesebb nagypolgárok (a nagykereskedők, a város vezető tisztségeinek viselői) is a tisztes középszer”-hez, a normához idomulnak. Tonio apja a szokást megbontva nősül, ez a csekély különbözés a gyökere elbeszélésünk konfliktusának. A polgári rend elsősorban a viselkedést, a külsőségeket szabályozza. (Milyen csodálatosan simult a selymes fekete szalonkabát Knaak úr telt csípőjéhez!”) A polgár kifejezetten a felszínre tekint, csak a jelenségeket látja. (Nem nézett ő a dolgok mélyére, odáig, ahol bonyolultakká és szomorúakká válnak”+)

A normát tökéletesen képviseli Hans Hansen, és ezért mindenki rajong érte. Az ő közvetlen jellemzésével az író a polgári értékrend egészét is minősíti – külső jellegzetességeket és fizikai képességeket hangsúlyoz, a szellemieket csak említi -: kitűnő tanuló volt, amellett edzett, katonás fiú, aki lovagolt, tornászott, és úgy úszott, mint egy hős” + feltűnően csinos, jó alakú fiú volt, széles vállal, keskeny csípővel, nyílt, éles pillantású, acélkék szemmel.”

A jellemek rendszerét egy alapmotívum kapcsán tekinthetjük végig. Az elbeszélés kifejező eszközei között kitüntetett szerepe van a szem”-nek: típusokat és azokon belül egyéni sajátosságokat is sugároz, a világhoz fűződő kapcsolatot érzékelteti. A kék szem” a boldog, felhőtlen tekintet jele (párhuzamban a mű másik alapmotívumával, az égbolt”-tal).  Hans Hansen szeme ezen az alaptípuson belül nyílt, éles pillantású, acélkék”, Kröger konzul pedig tűnődő kék szemű” férfi volt. A felesége a másik alaptípushoz tartozik: fekete szemű” (ezzel összefüggésben sötét bőrű, tüzes”); Magdaléna nagy, sötét, félénk szeme csupa komolyság és rajongás”; Lizaveta apró, fekete, fényes szempár”-ral a dolgok és jelenségek mélyére pillant; a főhőst szerelemre lobbantó Ingeborg Holmot viszont a nevető kék szem” megint csak az északi típusba sorolja.

Toniót, a főhőst kamaszkorában, a változás és a személyes kibontakozás időszakában ismerjük meg. Jóllehet megvan a társadalmi rangja (tizennégy éves fiatalúr”), de alig tanul, kevés benne a betagozódás szándéka. Mintegy ezt ellensúlyozandó, elemi erővel vonzódik Hanshoz, a norma tökéletes megszemélyesítőjéhez. Adottságai – érzékenysége, kivételes kifejezőkészsége, külseje – elkülönítik társaitól (barnás és déliesen éles metszésű arcából [+] sötét, szelíden árnyékolt, túlságosan súlyos pillájú szempár pillantott elő álmodozón és kissé félénken+”). Délies, olaszos keresztneve is kívülállásra ítéli, ő mégis tartozni akar társaihoz. Nem mindenkihez, nem a csoporthoz, hiszen ő – személyisége alapvonásaként – tökéletességre tör, hanem azon belül csak a kivételes egyénekhez, akik a maguk nemében hibátlanok. Szeretetigénye is a rá jellemző legmagasabb hőfokon jelentkezik. Vonzódása Hanshoz, majd Ingéhez viharos erővel tör fel benne, amivel a társ nem is tud mit kezdeni. Felnőtté érlelődésében ideálok szolgálnak számára támaszul, és a vágyakozást irántuk izzó szenvedéllyel éli át. Śgy jut túl ezen az időszakon, hogy átadja magát az érzelmeknek, és hagyja őket lecsengeni.

Eközben, bár igen óvatosan, bizonytalanul és szégyenkezve, de megteszi első lépéseit saját útján, a költővé válásban.

Az önazonosság keresése a művészi program megtalálásával párhuzamosan megy végbe ebben az elbeszélésben. A hősnek kérdéseket kell megfogalmaznia és megválaszolnia: melyek az egyéniségét és életútját meghatározó gyökerek; hogyan kapcsolódhat a számára fontos emberekhez; miben áll kapcsolata a polgársággal; mi az összefüggés norma, középszer és eszmény között; összeegyeztethető-e a polgári lét a művészettel; áthidalható-e az élet és a korabeli művészmagatartások közti távolság; kialakítható-e egy vállalható és eredményes művészi program.

Az elbeszélés szerkezete zárt; kilenc részre tagolódik, ezek összesen négy egységet alkotnak. Az 1-2. rész a kamaszkori epizódokkal az egész mű témáját adja meg, és az alapmotívumokat sorakoztatja fel. Egy átvezető tétel után a középrészt a fiatalemberré lett művész fejtegetései, önértékelési kísérletei alkotják, párbeszédes keretbe ágyazva (4-5.). A mű tetőpontját a legterjedelmesebb egység, a 6-8. rész képezi, melyben a szembenézés és a tisztázódás jelenetei olvashatók. A megtalált emberi és művészi programot az epilógus jellegű, levél formájú rövid zárórészlet

A felépítés sajátossága az ismétlődés (1-2. és 6-8. rész) és a hozzátoldás; ez a szerkezet megfelel egy A B Aź C képletű szonátaformának. Thomas Mann írta: A zene bizonyos mértékig minden művem alapelve.”

A Tonio Kröger kompozíciójában a motívumok jelentős szerepet kapnak. A főtémát, az önértékelést és tisztázást természeti képek festik alá. Az egész elbeszélés kezdőmondatában tompán” és homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap fénye”. A negyedik részben, a müncheni beszélgetés alatt odakinn kék égbolt, madárzene és napsugár derűje” uralkodik, a napsugarak akadálytalanul” öntik el a falakat, a tavasz édes, ifjú lehellete [+] elvegyült a tágas műterem fixatív- és olajfesték-szagával” – Tonio mindezt nem érzékeli. A hatodik fejezetben azonban arra ébred, hogy a napfény eláradt szülővárosa fölött”; a hetedikben az erős, sós szél [+] szabadon és akadálytalanul” száll, majd később Tonio belefeledkezik az elemek fékevesztett tombolásába”. Ekkor megzendült benne egy dal a tengerhez” – megszületett a minden válságát megoldó harmónia az élet, a természet, a művészet és az ember között. A tetőponton hősünk élvezte [+] a mélységes révületet, [+] a szabad lebegést tér és idő felett”. A hátralévő részek már csupán ennek a megérzett összhangnak és világrendnek a tudatosítását, megfogalmazását tartalmazzák.

Az égbolt”, a tenger”, a szem”, a szív” és a szél” változatai (a szöveg mikrostruktúrájának elemei) egyaránt az alapellentét érzékeltetésére szolgálnak. A főtéma folyamatos alakulását refrénszerűen jelzi a szíve ekkor élt” – szíve halott volt” mondatpár. A zsalugáter” a tánciskolában elválasztotta Toniót a kortársaktól, az üvegajtó” viszont a fürdőhotel verandáján lehetővé teszi a rejtőzve szemlélődést, a meglátást. Knaak úr párhuzama a postamester.

Az egyéb elemek között jelentős a szocializációt jelképező iskola”, a lovaglólecke” és legfőképpen a tánciskola” a francianégyes”-sel, francia vezényszavakkal, a mesterkélt kultúrát és a felszínes boldogságot jelképezve. Ezt a jelentéskört az Élet édes triviális keringődallama” kifejezés foglalja össze a zárótételben. A tánczene ellenpontjának tekinthető a tenger szilaj tánca, amelyben Tonio Kröger feloldódik.

A hős konfliktusainak megoldódása csak hosszú folyamat végén következik be. Tonio a 4-5. fejezetben már tudatos művész, de még szemben áll az élettel, a természettel, az őszinte érzelmekkel. A fegyelmező tudat gúzsba köti személyiségét, az önkifejezés igényét elfojtja egy személytelen, emberfeletti artisztikum, és így a művész egyedüllétre kárhoztatva, légüres térben áll, enerváltság és csömör uralkodik rajta.

A tévútra jutott polgár” csapongó, hosszadalmas, szélsőségekbe bonyolódó eszmefuttatásait a negyedik részben Lizaveta szűkszavúsága ellenpontozza, valamint a szemünk elé kerülő konkrét tárgyak: bádoglavór”, teáskanna”, cigaretta”. Lizaveta személyisége már egyfajta kiútjelzés: az értelem és az érzelem összehangolásának lehetőségét villantja fel.Amikor Tonio Kröger mindezt végiggondolja előttünk (Lizavetához szólva), akkor kristályosodik ki a szándéka, hogy elinduljon identitásának tisztázására.

A 6. fejezetben a szülői ház meglátogatásakor vegyes benyomások alakulnak ki hősünkben és az olvasóban. Groteszk a Népkönyvtár” jelenléte: otthonosság és idegenség, irodalom és nép, magas- és tömegkultúra, polgárság és össztársadalom képzetei torlódnak benne össze. Az idegenség-érzetet a zárórészben felerősíti a hatósági közeg” fontoskodása, packázása, és azt tudatosítja, hogy a múlt lezárult Tonio Kröger mögött, a polgári rend nem fogadja őt vissza. Művészi útkeresését tovább kell folytatnia.

A természetben való feloldódás (7. fejezet) a fordulópont a főhős útján. Koppenhága légköre a szülőváros meghittségét is pótolja. A 8. részbe már a magabiztosság, otthonosság érzetével érkezünk, mélységes révületben”, tündéri világítás varázsában” éli át Tonio Kröger a szőkék és kékszeműek típusával való újratalálkozást. Megismétlődnek az 1-2. rész motívumai, a jelen tükrében újraélednek, felelevenednek és megvilágosulnak az egykori kamaszfiú vágyai. Tonio Kröger, a felnőtt művész újjászületett szívvel, feléledt vágyódásokkal újrakezdheti életét és művészetét. A művész látószögébe a normának, a középszernek is bele kell férnie, és az ideált ehhez kapcsolódva kell keresni és felmutatni, nem pedig különös lények (Cesare Borgiák) alakját ábrázolva. A művésznek a maga teljességében kell látnia az életet, és nem egy konstruált szépségeszményhez viszonyítva.

Művészetfelfogásának újjáalakításához emberi kapcsolatainak rendezése ad támaszt Toniónak. Tizennégy évesen a vágya arra irányult, hogy Hans Hansent saját létformájába” vonja be. Később azonban az egyoldalú szeretet méltósága és nemessége kerekedik felül benne. Ez az attitűd lesz művészetének alapja.

A mű egyik alapkérdése: kié a művészet? Láthatjuk, hogy a felszínes életet élők legfeljebb az Élet triviális keringődallamát”, a tánczenét igénylik. Akik ebből a körből kiszorultak, akik életproblémákkal küzdenek, a szenvedők és vágyakozók és szegények” fordulnak elsősorban a művészethez – ezt a lefokozódást Tonio Kröger nem fogadhatja el. A műkedvelő, önjelölt versírók sem szolgálhatnak a művészet programadóiként. Az életből kiinduló, a hétköznapiság gyönyörei” iránt is fogékony, az emberi, az eleven, a közönséges dolgok”-at elfogadó és szeretettel tekintő, a köznapi létet a maga csábító banalitásában” megragadó, de az emberi kibontakozás irányába utat mutató alkotásokra van szükség. A realitás talaján álló, a jövőt szolgáló és alakító tevékenység az igazi művészet. A segítségért folyamodókat is, és a maguk felszínes létében megelégedőket is meg kell váltania”, el kell varázsolnia” a jövendő Tonio Krögerének, hogy kialakítson és elrendezzen egy meg nem született világot”. Ezt a feladatot látja meg és tűzi ki maga elé zárszóként az elbeszélés főszereplője.

A műben belső folyamatot követhetünk nyomon, egymást váltó nézőpontokból. Thomas Mann mindvégig felülről és kívülről is” látja hősét (Rényi Péter), olykor együttérzéssel, mély beleéléssel szól róla, de a legjellemzőbb tónusa a szellemes derű és a szelíd irónia.

A művet Lányi Viktor fordította magyarra.